Bíró Szabolcs és Az ötödik parancsolat (interjú)
Bíró Szabolcs megölte Francis W. Scottot – jött a hír. No, ne tessék azért annyira megijedni, az elkövetőnek szíve joga ez a tett, és még büntetést sem kap érte, hiszen egy és ugyanazon személyről beszélhetünk. Nem történt egyéb, mint egyik írótársunk hátrahagyta művésznevét, hogy a sajátjával fémjelezze további munkáit. Hogy mit vár ettől Bíró Szabolcs, a fiatal, tehetséges felvidéki író, majd kifejti. Mi mindenesetre sok sikert kívánunk ehhez. Beszélgetésünk tárgya Az ötödik parancsolat c. mű, amit már a saját nevével jegyez.
SI: – Tévedek, ha azt gondolom, hogy A rózsa neve című Eco alkotás „folytatásához” van szerencsénk?
BSZ: – Igen is, meg nem is. Az ötödik parancsolat kétségkívül A rózsa nevére épít, arra reflektál, folytatásnak azonban mégsem nevezném. Egyrészt nem lenne hozzá képem, másrészt ez egy egészen más műfaj, még ha elsőre azonosnak is tűnhet a kettő. Umberto Eco rengeteget adott nekem, rettentően sokat segített az írói fejlődésemben, ezért is tisztelgek előtte ezzel a kisregénnyel. Temérdek író volt rám nagy hatással, de annyit még egyiküktől sem kaptam, mint Ecotól. Mellesleg, ha valaki kijelentené, hogy folytatást írt A rózsa nevéhez, egyszerűen kinevetném. Ahhoz nem lehet és nem is szabad. Inkább azt mondanám, vannak átfedések, kapcsolódási pontok a két történet közt.
SI: – Nagyon jól megfogtad a középkori miliőt ebben a regényben. Ferencesek, lovagok, keresztesek. Van ismeretanyagod erről a világról? És mit jelent ez neked?
BSZ: – A középkor évek óta érdekel, az utóbbi másfél-két évben pedig igazi fanatikus rajongója lettem a korszaknak. Sok könyvben (ismeretterjesztő kiadványokban, regényekben, lexikonokban, memoárokban) merültem és merülök el gyakran, rengeteg jegyzetet készítettem és készítek, hogy a lehető legjobban bele tudjam magam képzelni a korba. Hogy mit jelent nekem, azt nehéz lenne röviden elmagyarázni. Talán valami olyasmit kéne mondanom, amit Szaladdin szultán válaszolt a Mennyei királyság c. filmben arra a kérdésre, hogy mit ér Jeruzsálem: „Semmit. És mindent.” A jövőben több történelmi regényt is szeretnék írni, melyek a középkorba, a keresztes háborúk idejébe kalauzolják az olvasókat – ezek zöme még korábbra nyúlik majd vissza, mint Az ötödik parancsolat.
SI: – Elárulom hát, hogy magam is erősen foglalkozom az antik korok megkörnyékezésével. De azt hiszem, nem vagyunk mi ezzel egyedül. Ez óhatatlan, hiszen más erkölcsök és szokások uralkodtak akkor. A férfi férfibb volt, az asszony asszonyabb, a becsület talán szilárdabb. Te hogy érzed? A jelenből és a jelen hitvány „értékrendjéből” való kivonulás lenne ennek a „visszafelé-érdeklődésnek” a mottója és gyökere?
BSZ: – Nem mondanám, hogy azért „utazom vissza” a múltba, hét-nyolcszáz évvel ezelőttre, mert akkor olyan nagy erkölcsösség uralkodott volna. Aki akkor erkölcsös volt, nyilván ma is az lenne, aki pedig aljas szemétládának született, az ma is annak születne. A világ más volt, de az emberek azóta sem változtak. Vajon miféle erkölcsről beszélhetünk egy olyan korban, ahol elég volt rosszat mondanod egy szép kis máglyahalálhoz? Ahol maga az egyház szegte meg évszázadokon keresztül a saját parancsolatait (pl. Ne ölj!), és ahol Isten nevében mészárolták le ártatlan emberek tíz- és százezreit? Nekünk, késői utódoknak érdekes ez a kor, de azt hiszem, felesleges lenne bármiféle pátoszról is beszélni. Úgy tartom, hogy az ember a saját hibáiból tanul a legjobban, és hogy igazán fejlődőképes legyen a társadalmunk, ismernünk kell a múltunkat, a múltban elkövetett ostobaságainkat. Inkább azt gondolom, hogy akkor is voltak hősök, mártírok, értelmetlen áldozatok, szerelmek, tragikus sorsok, intrikák, kegyetlenkedések és haszonlesők. A történelem körkörösen ismétli önmagát. Nézz csak körbe: mi változott?
SI: – Igen, egyetértek sok mindennel, főként a vallás nevében való zsarnokoskodás elmarasztalásával. Említetted a hősöket. Az viszont mindenképpen igaz, hogy valamiféle heroizmus – ami ma kiveszőben van – uralta a középkort. Talán ez megfogja az embert. És pontosan az a titokzatosság, ami az írásos emlékek hiánya miatt alakult ki. Te hogy látod?
BSZ: – Természetes, hogy a középkor egy izgalmas, színes világnak tűnik mindannyiunk számára, talán épp azért, mert alig ismerjük. Azt, hogy semmi sem változott, az emberek belső motivációira, a döntéseiket meghatározó érzéseikre értettem. Bizonyos értelemben véve viszont számomra is egy mesés, rettentően érdekfeszítő környezetet jelent, ha a szereplőimet a történetükkel együtt a múltba helyezhetem. Ami a heroizmust illeti: talán könnyebb behelyezni a középkorba, az olvasók könnyebben elhiszik, de nem hiszem, hogy ez reális is lenne. Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy aki akkor hős volt, ugyanúgy lehetne hős most is. A gyáva férgek pedig ugyanúgy gyáva férgek lettek volna akkor is.
SI: – Így van. És végül a riport elején említettekhez visszatérve, kérlek, mondd el nekünk az álnévgyilkosság indítékait.
BSZ: – Sokat gondolkodtam ezen, és vívódtam is eleget, hiszen nem volt könnyű döntés, amit végül meghoztam. Úgy érzem, a magyar (és nem csak a magyar, de az általános kortárs) irodalomnak nincs szüksége még egy olyan szerzőre, mint Francis W. Scott. Sokan sokféleképp megírták már ezeket a témákat előttem is, és meg is fogják még kismillióan; én azonban már nem. Egyrészt kicsit kísérletezőbb jellegű prózára készülök, de az olvasók mindenekelőtt egy őszintébb, realistább és európaibb szerzőt ismerhetnek majd meg a Scottból átalakult Bíró Szabolcs személyében. Sokkal inkább önmagam leszek, szóval el lehet kezdeni félni! (Nevet)
Schenk Iván,
Penna magazin
(2010. január 6.)